A Hétfa Kutatóintézet magazinja

A szegények gazdálkodása

Balás Gábor írása

2016. december 23. - Szepesi Balazs

 „Kísérlet arra, hogy elmondjuk, hogyan élnek a szegények.” – olvasható a most megjelent A szegények gazdálkodása című könyv fülszövegében. A kötet legfőbb üzenete, hogy a szegénység elleni harcban a különböző eszmék diskurzusa és a „hitviták” közepette ne feledkezzünk meg arról, hogy a történetek főszereplői hús-vér emberek, és hogy végső soron az ő döntéseik, az ő sorsuk áll a középpontban. A Banerjee és Duflo kutatópáros először 2011-ben megjelent kötete – eredetileg Poor Economics címmel - több mint tíz év kutatási tapasztalatát sűríti magába, melyet idén karácsonykor végre magyarul is kezünkbe vehetünk.

Amikor ezt a cikket egy jól fűtött budapesti kávézóban írom, velem szemben az UNICEF plakátjai kérik, hogy legyek részese a gyermekbénulás elleni nemzetközi küzdelemnek. Karácsonykor mindenki egy kicsit fogékonyabb az elesettek sorsának megsegítségére. De vajon elgondolkodunk-e azon, hogy mit lehetne tenni azért, hogy ne csak karácsonykor enyhítsünk sorsukon, és maga a mélyszegénység, a nyomor is visszaszoruljon a Földön vagy akár csak hazánkban?

Hogyan lehetséges, hogy az a sok erőfeszítés és támogatás, a segélyprogramok, a felzárkózási programok, a nemzeti és nemzetközi erőfeszítések ellenére még mindig nagyon sokan élnek fedél nélkül vagy olyan lakásokban, ahol nincs áram, nincs egészséges ivóvíz, nincs fűtés. Hogyan lehetséges, hogy még mindig sokan éheznek, sok ma születő gyermek várhatóan fele annyi ideig él, mint az én vagy az Ön gyerekei? Miért van az, hogy sok gyerekről már születésekor tudhatjuk, hogy sosem fog szakmához jutni és így soha nem kaphat munkát? Hogyan lehetséges, hogy a világon több milliárd ember naponta kevesebb, mint egy dollárból (napi 300 forint) kell, hogy megéljen? Miért nem vagyunk képesek legalább az ilyen nyomorban élők életét megváltoztatni?

Abhijit V. Banerjee és Esther Duflo erre a kérdésre keresi a választ most magyarul is megjelent könyvében. Megoldásuk a kérdésre tulajdonképpen egyszerű és mellbevágó. Miközben hatalmas vitákat folytatunk arról, hogyan lehetne hatékony segélyprogramokat indítani és sokszor vitapartnereinket nem kímélve kardoskodunk egyik vagy másik megoldás mellett, valójában alig tudunk valamit arról, hogy miként is élik meg a segítési szándékunkat azok, akikért e programok születnek.

Programjaink elméleteken, modelleken, a legszegényebbek viselkedéséről szóló feltevéseinken alapulnak, de valójában nem ismerjük ezeket az embereket. Magunkból kiindulva próbáljuk az ő életüket elképzelni, ami nagyon félrevezető. A szerzők nem mondják ki, de éreztetik az olvasóval, hogy inkább a magunk igazáért küzdve, mintsem az ő felemelkedési esélyeikért harcolva vitázunk, miközben elfelejtjük, hogy a programoknak nem csak tárgyai, de alakítói is azok az emberek, akiknek a segítséget nyújtjuk.

duflo_banerjee
A könyv borítója

 

Tegyük vissza az embert a programokba!

Lássunk néhány példát a könyvből! A legtöbb ember fejében a nyomor és az éhezés egybekapcsolódik. A FAO 2009-es jelentése szerint egy milliárd ember éhezik a világon. A sokkoló hírre világszerte olyan programokat indítottak a kormányok és a nemzetközi szervezetek, amelyek a legalapvetőbb élelmiszerhez próbálja hozzásegíteni a mélyszegénységben élőket. Ezek a programok vagy az alapvető élelmiszerek árának csökkentésével vagy ingyenes élelmiszercsomagok juttatásával dolgoztak. (Az európai unió jelenleg is futó 2014-2020-as támogatási időszakában minden országban, így hazánkban is el kellett készíteni a rászoruló emberek támogatására szolgáló programot, amelyben uniós forrásból élelmiszert juttatnak el a leginkább nélkülözőknek.). Vannak, akik azt gondolják, hogy ha a mélyszegénységben élők többet ennének, akkor képesek lennének jobb teljesítményre és egy pozitív spirálba kerülve elindulnának a felemelkedés útján.

Azt gondoljuk, hogy, ha támogatást adunk annak, aki éhezik, akkor azt élelmiszerre költi. De nincs így! A kutatások szerint, ha az éhezőknek pénzt adunk annak legfeljebb kétharmadát költik élelemre. És ami még mellbevágóbb, hogy nem vesznek belőle több kalóriát, amit az éhség csökkentésének gondolnánk, hanem elég nagy arányban inkább finomabb ételekre, vagy, ahogy a szerzők fogalmaznak, finomabb kalóriára költik ezt a pénzt is. Ennyire irracionálisak lennének a mélyszegénységben élők?

Újabb kutatások rámutattak, hogy a mélyszegénységben élők nem kalóriában szenvednek hiányt, hanem inkább nyomelemekben szegény a táplálkozásuk. Számos esetben belátható, hogy még a legkevesebből élők is hozzájuthatnának a napi ételszükségletükhöz. A könyv példája szerint a Fülöp szigeteken napi 21 centből, kb. 60 forintból tápláló és nyomelemekben kielégítő élelmiszert vehetnének magukhoz a mélyszegénységben élők. Mégis miért nem teszik? Ennyire irracionálisak a szegények? Bizony nem! Ez a 21 centes menü csak tojást és banánt tartalmaz. Önök szeretnének huzamosabb ideig banánon és tojáson élni? Ugye, hogy nem! És mennyi más fontos dolog is van egy éhező ember életében, mint az élelmiszer. Például neki is ugyanúgy fontosak az ünnepek, amelyek akár átmenetileg feledtethetik vele nehéz helyzetét.

A szegényeket segítő programokra gyakran úgy tekintünk, mint az előrelépésüket támogató befektetési segítségre. Aki befektet, az a jövőbe néz, a jövőben szeretne a ma erőfeszítéseiből jobban élni. Hogyan gondolhatna valaki a jövőre, ha a holnap, sőt a ma túlélése a fő problémája? Hogyan bízzon valaki a jövőbeni hozamban, ha sem neki, sem a környezetében lévőknek sincs olyan tapasztalata, hogy ha ma befektet, félretesz, a finom helyett a többet eszi, hogy erősebb legyen az majd akkor évekkel később sikeresebb lesz? Ha van még benne remény, megteszi. De mi van, ha valakiben nincs már meg a remény? Tudunk-e reményt, hitet adni a programjainkban? Milyen ösztönzőket kell ahhoz a programokhoz tenni, hogy a legrosszabb helyzetben lévők megtegyék azokat a befektetéseket, amelyeket a napi megélhetésükért dolgozva egyébként nem tennének meg.

 

children-60654_1920
Forrás: pixabay.com

Lássunk egy másik példát! A mélyszegénységben élők várható élettartama lényegesen alacsonyabb, mint a jóléti államokban segélyprogramokat tervező szakembereké. A kutatók megfigyelték, hogy ha a nyomorban élő emberek eljutnak orvoshoz, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel kapnak antibiotikumot, mintha Ön vagy én orvoshoz fordulunk. Hiába tudjuk, hogy a vírusok ellen leginkább az immunrendszerünk megerősítése és a védőoltások segítenek, a szegényeket nem küldheti haza úgy az orvos, hogy igyon sok folyadékot, pihenjen és csillapítsa a lázat, majd elmúlik. Ön és én talán elhiszem az orvosnak, hogy az, hogy nem adott nekem orvosságot a vírusos fertőzésre, nem azért van, mert nem foglalkozott velem, hanem azért, mert a betegség természetéhez ez az illeszkedő gyógymód. Mi elfogadjuk, mert hiszünk az orvosban, hiszünk azokban az intézményekben, amelyek minket körülvesznek. De ha nem hinnénk benne, akkor vajon elfogadnánk-e az orvos tanácsát? Mi mire alapozzuk a hitünket? A családunktól, a barátainktól kapott megerősítésre, azon információkra, amelyekhez hozzáférünk. De hogyan higgyen valaki úgy, hogy nincs meg ez az információja, nincs meg ez a megerősítő közege, és egyáltalán: hogy nincs mögötte megerősítő tapasztalat abban, hogy bízzon a társadalompolitika intézményeiben?

De biztos, hogy mi racionálisabbak vagyunk? Tudjuk, hogy az oltások segítenek bizonyos betegségek leküzdésében és mégis sokan nem oltatják be gyermekeiket a fejlett országokban, mert nem tartják biztonságosnak az oltóanyagot, és tartanak a szövődményektől. Sokan fordulnak a hagyományos orvoslástól eltérő gyógymódot kínáló megoldásokhoz hazánkban is. Rengeteg információ és hit van a mi döntésünkben is, és ha a mélyszegénységben élők másként viszonyulnak is például az egészségügyhöz, abban nem egy másik racionalitás vagy irracionalitás mutatkozik meg, hanem az információkba és az intézményekbe vetett bizalom, a hit, a remény alacsonyabb szintje, amit sokkal nehezebb fenntartani a nyomorban, mint egy jóléti középosztálybeli közegben élve.

Annak ellenére, hogy az orvostudomány már megtalálta a megfelelő vakcinát, számos betegséget még mindig nem tudunk leküzdeni a mélyszegénységben élők körében, pedig az oltóanyagokat sokszor már számukra is ingyenesen elérhetővé tették. Miért nem oltatják be magukat, vagy gyermekeiket, ha ezzel megelőzhető lenne egy komoly betegség? Ismét egy irracionális döntés. De miért döntenek rosszul ebben a helyzetben is?

A kutatók megfigyelték, hogy leginkább akkor alacsony a beoltottsági arány, ha az oltásokat ismétlődően kell beadni. Az első oltásért általában még elmennek a nyomorban élő anyák is, de két-három hónappal később már elmarad a második, harmadik alkalom. Halogatják, a napi feladatok, megélhetés fontosabbnak tűnő dolgai miatt, hogy elvigyék gyermeküket a második oltásra. Hát ennyire nem értik, hogy ez milyen fontos? De mi miért ítélkezünk?

Tudjuk, hogy a mozgás csökkenti számos szív és érrendszeri betegség vagy például a cukorbetegség bizonyos fajtáinak kialakulási kockázatát. Meg is tesszük új évi fogadalmunkat, és a karácsonyi dőzsölés után januárban tán még ki is tart a lendület, el is megyünk az edzőterembe, majd aztán a napi, fontosabbnak tűnő teendők miatt lassan mi is kimaradozunk.  A jólétben sem tudjuk olyan könnyen rávenni magunkat, hogy egy jövőbeni betegség esélyét csökkentsük, például több mozgással.

Miért gondoljuk azt, hogy pusztán azzal, ha ingyenessé tesszük az oltásokat a mélyszegénységben élőknek, akkor egy jövőbeni homályos kockázat elkerülése miatt ők rá tudják venni magukat arra, hogy a napi feladatok között elmenjenek és beoltassák második vagy harmadik alkalommal is magukat vagy gyermekeiket? Kísérletekben megfigyelték, hogy ha a második vagy harmadik alkalommal az oltáson kívül valami élelmiszer csomagot is kaptak a megjelentek, akkor sokkal nagyobb arányban jelentek meg a vakcináért, mint amikor ilyen közvetlen, rövid távú ösztönző nem kapcsolódott az egészség megőrzést segítő befektetéshez.

Ismét látható, hogy mekkora szerepe van a hitnek, a megértésnek és a jövőbeni események és jelenbeni tetteink közötti kapcsolat belátásának, de még inkább a rövid távú ösztönzőknek abban, hogy a felzárkózási programok résztvevői maguk is aktívan bekapcsolódva és jó döntéseket hozva sikerrel lépjenek ki a nyomorból. A mélyszegénységben élők aktív részvételét ösztönözni képes programokkal tudunk csak hosszú távon a nyomorban élőkön segíteni, csak az ezt a feltételt is teljesíteni képes programok járhatnak sikerrel.

 

A jó döntések mögött jó intézmények, jó ösztönzők állnak

Ez csak pár példa volt azon sok-sok történetből, amelyben a szerzők rávezetik az olvasót, hogy a mélyszegénységben élők látszólag rossz döntései mögött nagyon is racionális gondolkodás áll, de az igazán szegények olyan időtávok, intézmények, tapasztalatok, ösztönzők között döntenek, amelyek nagyban eltérnek azok életkörülményektől, akik a felzárkózási programokat a számukra tervezik, akik e programokról gondolkodnak. A könyv nem csak ezekről a helyzetekről szól: az éhezésről, egészségügyről, oktatásról, gyermekvállalásról, de azokról az intézmények működéséről is, amelyek ezen döntések mögött állnak, illetve a nyomorban élők esetében sokszor nem állnak. Így például a hiteleket és megtakarításokat kezelni tudó pénzpiaci intézményekről, a biztosítások piacáról vagy éppen a társadalmi programokat végrehajtó szervezetek működéséről.

A könyv a szegények döntései mögötti környezetet, az abból következő ösztönzőket és racionális döntéseket mutatja be az olvasónak, de ha odafigyelünk, akkor sokkal többet megtudhatunk saját döntéseink hátteréről is. Felismerhetjük, mennyire fontos szerepet játszanak saját „jó” döntéseinkben a napi életünket átszövő és biztonságot adó társadalmi intézmények, családi és baráti hálózatok és ezek mennyire fontos ösztönzőket jelentenek számunkra, hogy merjünk, higgyünk befektetni saját és gyermekeink életébe.

orphans-411949_1920
Forrás: pixabay.com

 

A megismerésre támaszkodva, lépésről, lépésre haladva a nyomort is vissza tudnánk szorítani!

A könyvet közgazdászok írták, és főleg a közgazdászoknak akartak vele üzenni, hogy absztrakt szegénységképük helyett tanulják meg a megfigyelésből, az odafigyelésből megismert hús-vér emberekre építeni modelljeiket, programjaikat. Valójában azonban ez nem egy szakma belső, elvont olvasmánya.

A kötet átélhető történeteken keresztül tanít, amelyek megértéséhez nem szükséges mélyebb közgazdasági ismeret. Rengeteg adattal, ténnyel, a gyógyszerkutatásokban már régóta ismert, de a társadalmi programok értékelésére még alig használt kontrollált kísérletekből nyert tudással vezeti rá az olvasót arra, hogy a sok intuícióra, hitre alapozott program helyett mennyivel jobb programokat tudnánk indítani a mélyszegénységben élők megsegítésére. Nagy szükség lenne ilyen kutatásokra hazánkban is. Uniós csatlakozásunk óta sok felzárkózási programot indítottunk, de azok hatásairól alig valamit tudunk, pedig a programok újabb köreinek elindítása a mostani pénzügyi ciklusban is meg fog történni. Sokat jelentene ezért, ha segíteni tudnánk, hogy általánossá váljon a felzárkózási programokról szóló vitákban az intuíció helyett a tapasztalati tudásra alapozott érvelés. Igazi kutatói, elemzői feladat ez. Nagy kihívás ez a számunkra is!

A Hétfa Kutatóintézet, a Balassi Kiadóval és a Széchenyi István Szakkollégiummal azért is fogott bele e könyv magyar kiadásába, hogy termékeny vitákra inspiráljon a mélyszegénységben élők felzárkóztatásáért. Reméljük, minél többekhez eljut a gondolat, hogy a nyomorban élőknek nyújtandó segítség odafigyelést igényel. Meg kell értenünk az embert, aki pont olyan, min Ön vagy én csak neki más körülmények között kell túlélnie mindennapjait.

Ha a kötet hatására is egy kicsit magunkra ismerünk a rászorulóban, akkor már érdemes volt lefordítanunk ezt a könyvet.

Ezzel a hittel kívánunk az Összkép olvasóinak áldott karácsonyt és sikerekben gazdag boldog új évet!

 

Balás Gábor, a Hétfa Kutatóintézet igazgatója

A könyvben megjelenő kutatási eredmények nagyrészt az Abdul Latif Jameel Poverty Action Lab (J-PAL) nevű kezdeményezéshez kötődnek. A J-PAL egy öt földrészt magába foglaló kutatói hálózat, ami folyamatosan bővülő tudással járul hozzá a szegénység felszámolását célzó politikák alakításához. A hálózatban ma már 143 professzor dolgozik 49 egyetemről, az általuk felhalmozott tudás vált könyvformában elérhetővé.

A bejegyzés trackback címe:

http://osszkep.blog.hu/api/trackback/id/tr8012068983

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

$pi$ 2016.12.25. 22:32:15

"akkor sokkal nagyobb valószínűséggel kapnak antibiotikumot, mintha Ön vagy én orvoshoz fordulunk. Hiába tudjuk, hogy a vírusok ellen leginkább az immunrendszerünk megerősítése és a védőoltások segítenek,"

Orvos vírusok ellen nem ad ír fel antibiotikuot senkinek, mert az antibiotikumok vírusok ellen teljesen hatástalanok. És persze a "vírus ellen a legjobb az immunrendszer" egy hatalmas kamu, a tetanusz, a veszettség, a vírusos gyermekbénulás, a sárgaláz, a szamárköhögés, a lépfene mind jó példák arra, hogy a "majd az immunrendszer" módszer miért nem működik. Igen, ezek vírusok.

midnight coder 2016.12.25. 22:32:17

Igazából a szegények számának a csökkentésére az lenne a megoldás, ha nem szaporodnának mint a nyulak. Mert Pl. ha mi is azt a szaporulatot produkálnánk mint amit a fejlődő országok csináltak az elmúlt 100 évben, akkor mi is kb. 100 millióan élnénk itt - ugyanannyi kajával, energiával, és minden más erőforrással. És akkor bizony itt is nagy-nagy szegénység lenne.