A Hétfa Kutatóintézet magazinja

Összkép

Városok és főtereik

2017. január 18. - baranyaizsolt

Az elmúlt két hónapban tíz magyar város főterén keresztül mutattuk be a városok sokféleségét. Persze a fókuszt soha nem tartottuk szigorúan a városközpontokon: azok inkább tükörként, elrugaszkodási pontként szolgáltak csak e tíz – egymástól lehetőség szerint minél inkább különböző – város sajátosságainak bemutatásához. A legkisebb népességűt közülük 7800 fő, a legnagyobbat több, mint 200 000 fő lakja; van köztük megyeszékhely, mezőváros, iparváros, alvóváros és üdülőhely is; lefedik mind a hét magyarországi régiót, sőt még egy határon túli város is szerepel köztük.

Szeged belvárosa a második katonai felmérés (1806-1869) szerint. Forrás: Arcanum/Mapire

Minden város életében kitüntetett szerepet tölt be a központja (ha van olyanja: főtere), és mindegyik ilyen központnak megvannak a maga jellegzetességei. Ezek rengeteg mindent elárulnak arról, milyen életet él a város, ami körülveszi a szóban forgó központokat; sőt közös vonásaikon át Magyarország egészéről is tanulságokkal szolgálnak. Cikkünkben négyet gyűjtöttünk össze ezek közül.

1. Szükség van a tudatos városfejlesztésre

A Magyarországhoz hasonló történetű és társadalmú országokban általános, hogy az egyes települések a tervezettség igen széles skáláján helyezkednek el. Míg az évszázados előzményű, egyfajta „népi szabályozás” által megszabott városokban – pl. Hajdúböszörményben – gyakran a közösségi együttműködés volt a legfőbb városképszervező erő, addig egy tipikus modern város, mint Dunaújváros, gyakorlatilag teljes egészében tervezőasztalon született, központi direktívák és elvárások alapján. Ez persze a két véglet, a városok zömében mindenesetre hosszú múltra tekinthetnek vissza a tervszerű fejlesztés-rendezés különféle eszközei.

Mégis könnyen érezhetjük úgy, hogy az organikusan, elsősorban a helyi szereplők saját belátása és az adott kor íratlan társadalmi normái által kialakult városközpontok szebbek, valóságosabbak, hitelesebbek, mint a mérnökök által rajzoltak – de ez egyáltalán nem biztos, hogy igaz. Például amikor a XIX. század végén sor került Pest belvárosának modernizálására, számos régi, jelentős épített emlék tűnt el, az organikusabb, régről örökölt utcahálózattal együtt. Az átfogó, rajzasztalon született átépítés mégis olyan köztereket eredményezett, amik azóta is a legmagasabb státuszú részei a fővárosnak, a Ferenciek terétől az Andrássy útig. Itt épp, hogy az organikus alapokon való túllépés tette lehetővé az igazán grandiózus városfejlesztést – persze ízlés dolga, ki melyik kor örökségét tartja többre.

Az Erzsébet híd pesti hídfőjének és a Március 15. térnek helye az elbontott pesti városháza tornyából fényképezve (1900). Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.081

Főleg ott érdemes megvizsgálni a várostervezés jelentőségét, ahol valamilyen történeti vagy természeti fordulat olyan kényszerhelyzetet teremtett, ami miatt elkerülhetetlenül újra kellett gondolni az adott város szerkezetét. Ilyesmire Magyarországon – legalábbis a kiegyezés utáni, modern(ebb) korban elsősorban árvizek kapcsán került sor, de tulajdonképpen a török háborúk utáni telepítések sakktáblavárosait és -falvait éppúgy a tervezett városépítés korai hazai példáinak tekinthetjük. És persze ide tartoznak az „új” városok is – a többé-kevésbé zöldmezős esetek (Dunaújváros, Tiszaújváros) és a főként iparvárosokra jellemző radikális kibővítések (Salgótarján, Várpalota, Tatabánya stb.) egyaránt.

Odáig nagyjából egyértelmű a városképváltozások megítélése, hogy minél régebben történt egy beavatkozás, annál legitimebb örökséget hagy maga után. Ma már szinte senkinek nem jut eszébe azon gondolkozni, érdemes volt-e elbontani a régi pesti városházát az Erzsébet híd megépítéséért – a régi Tabán vagy Óbuda elbontása miatt viszont azok közül is sokan sajnálkoznak, akik máskülönben elismerik e két városrész alacsony komfortszintjét. Persze a két példa között jelentős különbségek is vannak: míg a Tabánból közpark lett, Óbudán lakóházak váltották a lakóházakat, csak épp teljesen más struktúrában és léptékben.

kep3.jpg Átmeneti állapot az óbudai lakótelep építése során – Flórián tér, 1969. Forrás: Fortepan

A várostervezés szükségességét sokféleképp lehet illusztrálni: ha főtereket keresünk bizonyítékul, talán a budapesti agglomeráció (alvó)városai jelentik a legjobb példát. E városok között általános, hogy egy tíz-húszezer fős településnek semmilyen látható, funkcionálisan egyértelmű, a város lakóit megfelelően kiszolgáló központja sincs, a lakónegyedek pedig bármiféle különösebb tagolás nélkül, végeláthatatlanul nyúljanak el a horizont felé. Épp ezért tűnik ki, ahol valamilyen átgondolt koncepció alapján történik beavatkozás, mint Veresegyházon, ahol a hirtelen megugrott népességű, de infrastruktúrájában korábbi, falusias szintjét képviselő település többé-kevésbé sikeresen hozott létre egy jól azonosítható, egyértelmű, élettel teli városközpontot.

Sőt még a hatvanas-hetvenes évekbeli modernista városépítészet általában nem sokra tartott magyarországi példái között is van olyan, ami kellemes példaként említhető – például Szekszárd. Itt, mint arról részletesebben is írtunk, anélkül került sor az inkább kisvárost, mintsem megyeszékhelyet idéző városközpont bővítésére, hogy az konkurenciájává vált volna a város klasszikus központjának: inkább kiegészítette azt. A példa amiatt is különösen érdekes, mert eközben a városszövet sem szenvedett olyan jelentős károkat, mint a hasonló időszakban fejlesztett más magyar városok zöme.


kep4.png

Bütü a szekszárdi Rákóczi úton: az új városközpont egyik kapuja, historikus épületek szövetébe ágyazva. Forrás: Google Street View, 2012. január

2. A modernista szellemű építkezések általában nem szervesülnek

A komplex várostervezés ott látványos igazán, ahol egész városok vagy városrészek arcát határozza meg, nem csak egy-egy épületét, térét, szomszédságét. Ilyen akciókra pedig jóval nagyobb arányban került sor a XX. század második felében, egy sajátos történelmi párosítás keretein belül, amikor a modernizmus mint stílus Magyarországon (is) találkozott az államszocializmussal mint ideológiai-igazgatási kerettel. E kettős háttérre épülve rengeteg olyan beavatkozás történt országszerte, amik jelentősen átszabták a városaink képét – eredendően két valós problémára reflektálva: enyhíteni a krónikus lakásínséget, illetve javítani a jelentős részben alacsony komfortfokozatú, szűk, egészségtelen lakásokból álló lakásállomány színvonalán.

Így nem is a lakhatás terén merül fel a legtöbb kritika, hiszen szinte mindaz, amit rossznak szokás tartani például egy panelházban, hasonlóan jelen volt a korábbi bérkaszárnyákban is (hogy a szükséglakásokról, nyomornegyedekről stb. ne is beszéljünk). A „szocmodern” inkább a térszervezésben és a közösségi terekben hozott radikális változást, mégpedig erősen ideologikus alapon. Ezen ideologikus alapok egy része a modernizmus sajátja volt, például azoknak a sokak által megkérdőjelezett gondolatoknak az erőltetése, hogy a hagyományos utca és tér valamiféle anakronizmus, a lakás pedig csak alvásra való. Az efféle gondolatok pedig annak a tágabb keretnek a részeként kerültek napvilágra, amely a modernizmus életszínvonal-javító szándékait némi paternalizmussal kombinálta. Ebben előre megszervezendő egy város(rész) lakói számára, hogyan és hol egyenek, mossanak, vásároljanak, szórakozzanak stb. –elvéve a hagyományos városszövet kínálta választási lehetőségekből, párhuzamos opciók sokaságából összeálló élmények keretét.

Ehhez a korszellemhez társult néhány tipikusan államszocialista városépítési elképzelés, melyek a klasszikus városközpontot gyakran reakciós maradványnak tekintették, társadalmilag gyanúsnak és építészetileg értéktelennek – ezért is törekedtek a háttérbe szorítására.  Ez volt, ahol az épületek fizikai megsemmisítését jelentette, új központ létrehozásával a régi helyén (pl. Óbuda, Rákoskeresztúr, kisebb részben Veszprém, Kőbánya), és volt, ahol egyszerűen a fejlesztések jellegéből következő hangsúlyeltolódást; a klasszikus központ épületeinek és tereinek leromlani hagyásával és modernebb, szocialistább központelemek építésével. Mindez nem magyar specikfikum, hiszen a modern városépítészet nyomai számos nyugat-európai várost éppúgy jelentősen átformáltak. Az erre épülő szocialista pluszmotivációk pedig a keleti blokk országaiban jelentettek szinte mindenhol hasonló örökséget – a pozsonyi Váralja lerombolásától Drezda NDK-s újjáépítéséig.

kep5.jpg Részlet az elbontott pozsonyi Váraljáról: Hal tér (Rybárské námestie), neológ zsinagóga, 1963. Forrás: Fortepan

A modernizmus természetesen nem a kommunizmussal-szocializmussal jött el Magyarországra, elszórtan már az 1920-as évektől megjelentek modernista épületek. Csupán arról van szó, hogy a mai épületállományt befolyásoló legnagyobb építési hullámra épp egy olyan időszakban került sor, amikor pont a tervutasításos államszocializmus volt az államműködés formája, és amikor a gyakran kissé lebutított, ideológiai töltettel felruházott és a helyi igények szerinti visszacsatolásra nem különösebben érzékeny módon kivitelezett modernizmus volt az uralkodó – és a központi tervezés által preferált – korstílus.

Az elmúlt hetekben bemutatott városok jól illusztrálják, hogyan hatott a szocmodern városépítészet Magyarországon. A legtöbbjük központjában csupán érintőlegesen jelent meg, egyes épületek, intézmények révén (pl. Keszthely, Szeged, Debrecen); de van olyan hely is köztük, amely szinte teljes egészében e szellemi-ideológiai időszak terméke (mint Tatabánya). Sőt olyan is, amely azért hordozza magán jelentősen a szocialista-modernista átépítések jegyeit, mert jelentős átalakuláson ment keresztül e korszakban – erre példa a járásközponttá fejlesztett Lenti, vagy épp a kiemelt súlyú nehézipari központként meglepően következetlen és folyamatos toldozásokat-foldozásokat elszenvedő Ózd. E három város jól mutatja a modernista magyar városépítés néhány közös vonását: nincs egyértelmű főtér, az intézmények laza hálózatban szóródnak valamiféle tágabb központban, a korábbi központ pedig (már ha volt ilyen) háttérbe szorul, esetleg el is tűnik. Igaz, találhatunk jobb példát is: Szekszárd hatvanas-hetvenes évekbeli központépítése például meghagyta a korábbi főteret, és funkcionálisan is inkább kiegészítette, mintsem felváltotta a klasszikus városközpontot.

Ózd központja az ott működő főbb városi intézményekkel. Alaptérkép forrása: Google Maps.

3. A városrehabilitáció sikere a városon múlik

A Főtér-sorozatban áttekintett városok közül jó párban történt valamilyen átfogóbb jellegű városrehabilitációs beavatkozás. Ezek jellemzően – bár nem kizárólag – uniós finanszírozásúak voltak, és a pályázati rendszer felkínálta lehetőségek közül leginkább a funkcióbővítő városrehabiltációnak nevezett opcióval éltek. Gyakran csak térburkolásnak és szökőkútépítésnek fordítja le a közvélemény ezeket a beavatkozásokat, de sok helyen érdemben is sikerült életet lehelni a korábban elkopott, népszerűségüket vesztett városközpontokba, főterekbe. Volt, ahol a kedvező adottságok, az esetleges közelmúltbeli elépítések hiánya révén ehhez elég volt az optikai tuning, de volt, ahol a kiskereskedelem, a közösségépítés sikeres ösztönzésével, esetleg intézmények átköltöztetésével-építésével sikerült eredményeket elérni.

kep7.jpgMegújított városközpont részlete Szegeden: a Klauzál tér és a Kárász utca sarka (2011). Forrás: Wikimedia Commons – Gy.Réka

A vizsgált városok közül talán ott látszanak kevésbé markáns eredmények, ahol meghatározóbb a szocmodern városszerkezeti örökség, így jóval nehezebb olyan kereteket biztosítani, amelyek vonzóak lehetnek és képesek új életet hozni a sármjukat vesztett közterekre. Ilyen Tatabánya, ahol az újvárosi főtér újult meg, de Lenti is, ahol épphogy a város klasszikus főterét igyekeztek újjáéleszteni a modern városelemek árnyékában. (Igaz, egyik beavatkozásra sem került olyan régen sor, hogy sommás ítéletet lehessen felettük mondani.)

Azokban a városokban ellenben, ahol megmaradt a klasszikus építészeti-városszerkezeti örökség, általában a ráncfelvarrás is elegendőnek bizonyult – ezt mutatja legalábbis a szegedi­ Kárász utca, a debreceni Piac utca vagy a keszthelyi Fő tér példája. Érdekes kivétel Veresegyház, ami egyéni úton indult el: a hirtelen várossá duzzadt agglomerációs község újonnan fejlesztett magának főteret – hiszen korábban csupán jóval kisebb léptékű (és komolyabb szocialista városfejlesztésekkel sem érintett) központja volt csupán. Az építkezés pedig relatív jól sikerült, az új városháza és néhány egyéb intézmény, illetve a köztéri megújítás együttesen működő központot kölcsönzött a friss városnak.

Veresegyház főtere, piaci forgalommal. Forrás: Google Maps

4. A motorizációs vadhajtások visszaszorítása mindenhol siker

Külön szót kell ejteni azokról a beavatkozásokról, amelyek azt szolgálták, hogy a városok visszakapják azokat a köztereket, amiket a hetvenes-nyolcvanas években a motorizáció térhódítása vett el tőlük. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de látható: az a motorizációs robbanás, ami Magyarországon az érett szocializmusban kezdte éreztetni a hatását, nem bizonyult olyan örök érvényű változásnak, amilyennek a korabeli – a modernizmus általános eszméihez ezer szálon kapcsolódó – gondolati vezéráramlatok számára tűntek. Akkor komolyan elképzelhető lehetett, hogy az autó általánosan teret hódít és az emberek számára irrelevánsak lesznek a városi terek, hiszen kocsival jutnak el a lakásuk, a munkahelyük, a szabadidős tevékenységeik helyszínei és minden egyéb életterük között egyikből a másikba.

A gondolatmenet utóbb mégis több ponton megbicsaklott. Egyrészt fontosak maradtak a vegyes funkciójú, élhető és bejárható városközpontok; másrészt kiderült, hogy a legtöbb város építészeti öröksége olyan korlátot jelent, amelyen belül egyszerűen nincs hely arra, hogy mindenki autóval járjon – ráadásul egyre meghatározóbbá vált a fenntarthatóság gondolata, olyan, kisebb ökológiai lábnyomú térhasználati módokat helyezve előtérbe, mint a gyaloglás, a kerékpározás és a közösségi közlekedés.

Mire ez a felismerés szélesebb körben is elterjedt, a legtöbb magyar város kivágta a főutakon a fasorokat, leaszfaltozta a tereket, majd forgalmi sávokat, illetve parkolókat épített a helyükre. Ez jelentősen rontotta az érintett közterek vonzerejét, ami különféle válságtünetekhez vezetett: kevesebb felület állt a városlakók rendelkezésére találkozóhelyként, közösségi helyszínként; szétszórtabbá vált a kiskereskedelem; romlott a városkép; megkopott a települési identitás, a lokálpatrióta büszkeség. Mindez persze a nagyobb városokban volt igazán releváns, hiszen az öt-tízezer fős kisvárosokban nincs annyi autó, ami terebélyes köztéri parkolókat vagy soksávos utakat tenne szükségessé (hacsaknem az átmenő forgalom számára, aminek viszont inkább az elkerülő utak jelentenek megoldást).

A debreceni Kossuth tér az 1970-es években és 2012-ben. Forrás: Méliusz Juhász Péter Könyvtár, illetve pixabay.com – NadasIldiko

A kétezres évek legelején a legnagyobb vidéki város, Debrecen volt az első fecske, ahol radikális átrendeződésre került sor: a Nagytemplom előtti tér – a Piac tér – forgalmi csomópontból sétatérré, közösségi felületté alakult. A jó példa évtizedeken át érezhető imázsjavító lökést jelentett Debrecennek, így nem meglepő, hogy példáját számos további város követte, különösen azután, hogy a futólag már említett uniós városrehabilitációs források elérhetővé váltak ilyen beavatkozások finanszírozására is. Az eltelt időben így születhetett újjá például Szeged, Keszthely vagy Szekszárd központja is, visszaadva azt a vonzerőt és közösségi-idegenforgalmi funkcióit, amit néhány évtizedre ideiglenesen elvesztettek e helyek.

kep10.jpgMegújult főtér Keszthelyen (2013). Forrás: Flickr – Ferenc Vasvári

Ez a négy pont valamennyire kapcsolódik egymáshoz, mégis inkább külön történeteket mesélnek el. Annyit mindenképp bizonyítanak, hogy amint a főterek tükrei a városoknak, a városok úgy tükrei a mindennapi életünknek és a történelmünknek egyaránt. Érdemes figyelni rájuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://osszkep.blog.hu/api/trackback/id/tr7312135773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Komment Előd 2017.01.19. 16:02:58

Már 40 éve kedvenc szokása a beképzelt építészeknek Veszprém belvárosának fikázása, miközben más városokról áradoznak. E cikk íróját sem zavarják ebben például az alábbi konkrét tények:
1). A veszprémi Kossuth utcáról már a 80-as években elterelték az autó-forgalmat. Azaz egyértelműen Veszprémben alakították ki az első vidéki sétálóutcát. Tehát triviális, hogy nem Debrecent követték más városok, hanem Debrecen is csak (jóval lemaradva) Veszprémet követte ebben!!! Aki „szakértőként” fikázni akarja a veszprémi belváros modern épületeit, az talán mutasson az olvasóinak fotókat arról, hogy mi is volt a 70-es évekig a helyükön. Én eredetiben is láttam, így tudom, hogy közülük, talán 1-2 volt, amit sajnálni lehetne. Annál pedig több szép régi épületet lebontottak minden más városban is.
2) Sopron díjat is kapott a belvárosára, holott a várkerületében sikerült pár sivár, szocreál épületet „beilleszteni”. Miközben a veszprémi várban és a vártól a színházkertig húzódó óvárosi részben egyetlen kirívóan szocreál épülettel sem rontották a régi házak hangulatát. Azt is tanúsíthatom, hogy Sopronban sokkal több lepukkant régi ház van, mint Veszprémben, pedig a soproniak gazdagabbak és több közpénzt is kap a városuk. Vagy miért nem említi senki, hogy míg Veszprémben csak a keleti városrészekben, és összesen 2 helyen vannak 10 emeletes panelházak. Miközben Sopronban a város 4 különböző pontján láthatóak 10 emeletes panelek. Pedig a háború után Veszprémben legalább kétszer többen költöztek a városba, azaz sokkal több embernek kellett új lakást biztosítani!
3) Székesfehérvár is kapott díjat a rácvárosi egyetlen utcájának felújításáért. Már azt az utcát is kritizálhatnák egyrészt amiatt, hogy úgy borították ökölnyi kavicsokkal, hogy az kész életveszély. Másrészt a díjazás után pár évvel már simán engedtek a házakhoz oda nem illő toldásokat építeni. De Fehérvárral építészetileg sokkal komolyabb probléma van. Mégsem fikázzák amiatt, hogy a belvárost szó szerint körbeépítették 9-10 emeletes beton toronyházakkal. De elemezhetné már valaki építészetileg a buszpályaudvaráról elé táruló látványt is
4) Ha Veszprémet rendszeresen fikázzák az egyetlen 10 emeletesnél magasabb toronyházáért, akkor Szolnokot miért nem lehet rossz példának említeni, amikor ott több „felhőkarcoló” van, mint a dunántúli városokban összesen.
5) Valóban nem szerencsés helyen van a veszprémi 20-szintes toronyház, mert a várból kisétálva, pont az látszik a várkapun keresztül. De a fikázónak tanácsolnám, hogy nézzen körül az egri várból. Az egyik irányban igen közelről megcsodálhat a veszpréminél kicsit alacsonyabb, de legalább olyan ronda toronyházat. Ezt miért is nem emlegetik soha Egerrel kapcsolatban!?!?
6) Debrecen, Miskolc, Szombathely, Salgótarján, Gyöngyös belvárosában vagy annak közvetlen közelében is van a veszprémihez hasonló magasságú toronyház. Egyébként is egy építésznek tudnia kellene, hogy nem csak kivagyiságból, hanem szükségletek miatt kell magasabb építmény is a belvárosokba. A veszprémi tetején is van víztározó, valamint egy csomó TV, és GSM adó. Mégis belvárosi toronyház miatt csak és kizárólag Veszprémet szokták szapulni, ami végtelenül igazságtalan.

baranyaizsolt 2017.01.19. 16:15:11

@Komment Előd: Megértem az indulataid, de azt hiszem, a kommenteddel nem a cikkünkkel vitatkozol. Veszprémet összesen egyszer említem a cikkben, annak a gondolatmenetnek az apropóján, hogy "az államszocialista várostervezés úgy általában nem rajongott a klasszikus városközpontokért, mondván, társadalmilag gyanúsak és építészetileg értéktelenek, ezért sok helyen törekedtek a legalább részbeni elbontásukra". Veszprém a cikkben erre volt az egyik példa, hiszen itt ténylegesen elbontották a Kossuth utca környékét. Ebben viszont nincs semmiféle értékítélet, a magam részéről kifejezetten szeretem Veszprémet, és külön erényének tartom, hogy a hasonló méretű magyar városokkal ellentétben egészen nagy területein jellemző a zártsoros beépítés, amitől sokkal urbánusabb külseje van, mintha családi házakkal lenne tele. Ha feltétlenül kellene mondanom egy ronda veszprémi házat, akkor sem a toronyházat, inkább a volt pártházat emelném ki.

Ja, és nem vagyok építész, városszociológiával foglalkozom :)
süti beállítások módosítása