Székelyudvarhely szembemegy a trendekkel, és lakóin nem fog az asszimiláció. Hogyan maradhatott tisztán magyar egy Vácnál népesebb város, ami hatszáz kilométerre van Budapesttől?

Székelyudvarhely közel háromszáz kilométerre van Magyarország határától, mégis sok szempontból épp olyan, mint bármelyik másik magyar város; többek közt a lakosság nemzetiségi összetételét illetően is. A 2011-es népszámlálás szerint a 34 000 fős lakosság közel 96%-a vallotta magát magyarnak.

A város Románia földrajzi középpontjától mintegy ötven kilométerre fekszik, Hargita megyében, melynek (Csíkszereda után) a második legnagyobb városa; a történelmi Udvarhelyszék – és sok szempontból az egész Székelyföld – központja. Amikor 1867-ben megszűntek az erdélyi székely és szász székek, a város Udvarhely vármegye székhelyeként szolgált tovább – ami a királyi Romániában, a két világháború között is szinte azonos formában fennmaradt. Székelyudvarhely akkor veszítette el először közigazgatási központi szerepét, amikor 1950-52-ben sor került a román közigazgatás szovjet mintájú átalakítására, 18 tartománnyal váltva fel az addigi 56 megyét. Ezek egyike volt a Magyar Autonóm Tartomány, Marosvásárhely központtal. A rendszer – időközi átalakítások után – 1968-ban meg is szűnt, és a tartományokat újra megyék váltották Romániában, igaz, kevesebb, mint korábban. Az új Hargita megye például döntően Udvarhely és Csík megyék helyén alakult meg, így el kellett dönteni, melyik volt székhely legyen a központja: Székelyudvarhely vagy Csíkszereda?

Megyebeosztás Székelyudvarhely környékén 1950 előtt (fehér), illetve 1968 után (kék); BN: Beszterce-Naszód, HR: Hargita, MS: Maros. Alaptérkép forrása: Wikimedia Commons, public domain

Meglepő, de dacára, hogy a Ceauşescu-éra első éveiről van szó, egy tömegtüntetés döntötte el a kérdést. A legkorábbi állami tervek Csíkszeredát jelölték ki megyeszékhelynek, míg a későbbi változatokban már Székelyudvarhely jelent meg. Előbbi mellett jobb közlekedési helyzete szólt, utóbbi mellett – akkor még – nagyobb lakosságszáma és fejlettsége; a kérdést mégsem praktikus szempontok döntötték el. Amikor a csíkszeredai vezetők megtudták, hogy immáron nem az ő városuk van székhelynek jelölve, a továbbgyűrűző elégedetlenség több ezer fős demonstrációvá fejlődött, az „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!” rigmus kíséretében. A tüntetést tárgyalások követték, és végül Csíkszereda lett Hargita megye székhelye. Székelyudvarhely így közigazgatási központ helyett ma inkább iskolaváros, számos jelentős és nagy múltú iskolával: lakosságának majdnem negyede 25 év alatti.

Az 1920-ban a szomszédos országokhoz csatolt városok kapcsán általános, és egyáltalán nem megalapozatlan közvélekedés, hogy az évtizedes asszimilációs próbálkozások nyomán mindegyikükben töredékére csökkent a magyar lakosság aránya. (1900 és 2011 között Kassán például 65%-ról 3%-ra, Kolozsváron 83%-ról 16%-ra, Tordán 73%-ról 8%-ra.) Az efféle visszaesés több különböző forrásból fakadhat, a vonzáskörzetek átrendeződésétől a szándékos, nemzetállam-építési szándékú betelepítéseken át a kivándorlásig. A jelenség  mégsem általános: elsősorban Erdélyben említhetők olyan kivételek, ahol nem csak félreeső, alacsony lélekszámú településeken maradt meg a jelentős magyar többség, hanem központi fekvésű, több tízezres városokban is. Erre a legeklatánsabb példa Székelyudvarhely, aminek helyzete ugyan rendkívüli, de nem teljesen egyedülálló.

A magyar lakosság megmaradása egyes erdélyi városokban (a magyar nemzetiségűek 2011-es és 1900-as arányának hányadosa). Forrás: magyar, illetve román népszámlálások

Két másik székely város, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy is jól teljesít a magyar népesség megőrzését illetően azon erdélyi városok között, amelyek az első világháborúig Magyarországhoz tartoztak, 1900-ban legalább a népességük fele magyar volt, és ma népesebbek húszezer főnél. Ezek a városok cáfolják azt a kézenfekvő magyarázatot is, hogy az etnikai arányok felborulása főként az erőltetett ütemű iparosításból fakadna: hirtelen megugrik a népesség, és a beköltözők között felülreprezentáltak a román nemzetiségűek. Bár valóban vannak városok, ahol megtörtént ez, de épp annak a Csíkszeredának nőtt a legnagyobb ütemben a népessége (111 év alatt tizenháromszorosára!), ahol a magyar nemzetiségűek aránya relatív kevéssé csökkent (1900: 96%, 2011: 78%).

A magyar lakosság részarányának változása, illetve a teljes lakosságszám változása 1900 és 2011 között (függőleges tengely: a magyar nemzetiségűek 2011-es és 1900-as arányának hányadosa; vízszintes tengely: a 2011-es és 1900-as teljes népesség hányadosa). Forrás: magyar, illetve román népszámlálások

Szintén érdekes kérdés, hogy ha a magyar népesség aránya változatlan maradt Székelyudvarhelyen, akkor vajon a településkép is éppanyira hasonlít-e a magyarországi városokra, mint amennyire a dualizmus idején hasonlíthatott. Az ugyanis vitathatatlan, hogy az egységes államszervezet, illetve az országos intézmények jelenléte és azok típustervei nyomán a Trianon előtti városfejlődés sok szempontból hasonló arculatú városokat eredményezett szerte az országban. Különösen igaz ez a relatív alacsony népességű kisvárosokra (mint Székelyudvarhely), ahol csak a XIX. század végén elérkező modernizáció valóban városias arculatot teremtett: e városokban közel egyszerre és közel azonos stílusban épültek megyeházák, városházák, vasútállomások, postahivatalok, bíróságok, középiskolák és hasonló középületek tucatjai.

A vármegyeház (1941). Forrás: Hungaricana Képeslapok

Székelyudvarhelyen ez a félig-meddig egységes, dualizmuskori arculat ötvöződik a hagyományos városszerkezet szabta keretekkel és örökséggel. E szerkezet magja a főút – a Tamási Áron utca – mentén épült ki, melynek patkó alakú kanyarulatában található a főtér, ahol a közszolgáltatások és a szórakozási, kikapcsolódási lehetőségek jelentős része csoportosul. A történelmi belváros sűrűn beépített, a városmagtól kifelé haladva egyre lazul. A főútról leágazó Kossuth utca, Székelyudvarhely kvázi-korzója a főtér kiterjesztéseként maga is teljes mértékig központi funkciókat tölt be.

 Az egykori Budapest (később Bukarest) Szálló a Kossuth Lajos utcában (1912). Forrás: Hungaricana Képeslapok

Székelyudvarhely belvárosának történetében fontos szerepet töltött be a piac, már az 1500-as évek végétől egyre meghatározóbbá vált a városban a kereskedelem. A piactér a mai főtér helyén nyúlt el, és az 1780-81 között épült református templom vágta ketté, létrehozva a mai Szabadság tér és Márton Áron tér elődjeit. A templomot több, mint száz évvel később követte a Városháza.

 Székelyudvarhely központja. Alaptérkép forrása: Google Maps

A főtér két fele közül a Szabadság tér funkcióiban és méretében is jelentősebb – itt található például a polgármesteri hivatal. A terek közötti református templom inkább csak fizikailag választotta el egymástól a két részt, azok városképileg kifejezetten hasonlóak. Klasszikus példái a vidéki kisvárosi főtér műfajának: a főút mentén helyezkednek el, itt található a városháza, két templom, több iskola, bank, kávézó, bolt (és ráadásként egy szoborpark) is.

A városközpont képe tehát éppúgy tükrözi a magyarországi városokban megszokottat, mint a nemzetiségi összetétel. Igaz, Erdélyben nem feltétlenül az elrománosodás vezet a településkép változásához (bár az sem példátlan), hanem a központi szerepkör: azok a városok, amik 1968 után is központi szerepet töltöttek be, főként a megyeszékhelyek, általában kiemelt célpontjai voltak a különféle állami beavatkozásoknak. Ennek megfelelően a modernitást és a román államiságot egyszerre kifejezni kívánó új középületek, lakótelepek stb. sokkal jelentősebben átalakították Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt vagy Dévát, mint a központi szerepkörét elvesztő Székelyudvarhelyet. Lényeges különbségekről van szó: a cikk elején vizsgált tizennyolc erdélyi város közül az a kilenc, amelyik megyeszékhely, átlagosan hétszeresére nőtt 1900 óta – míg az a kilenc, amelyik (már) nem az, csak három és félszeresére.

Végső soron tehát Székelyudvarhely a korabeli csíkszeredai tömegtüntetésnek köszönheti, hogy városképe még ma is őrzi magyar jellegét.